Miért nem hagyjuk magunk mögött gyerekkorunk emlékeit és éljük szabadon az életünket? Azért, mert van bennünk egy remény, egy tudattalan jóvátételi igény, hogy felnőttként meg tudjuk oldani azt a problémát, amely gyermekkorunkat fémjelezte. Ha például nem kaptuk meg valamelyik szülőnktől azt a szeretetet, odafigyelést, amire szükségünk lett volna, akkor minden párkapcsolatunkban is ezzel a problémával fogunk szembesülni. Ha mindig kritizáltak minket, akkor mindent tökéletesen akarunk felnőttként csinálni. Hogyan is működik ez?

Csöppet sem olyan egyszerűen, hogy kizárólag olyan párt választunk, aki nem szeret minket eléggé. De ez valóban az egyik forgatókönyv, hiszen ekkor újra és újra az „alapszituációban” találhatjuk magunkat: el kell érnünk, hogy a másik szeressen. Igen ám, de a csapda az, hogy ennek a bizonyos alapszituációnak szerves része, hogy nem fogjuk tudni elérni a feltétlen szeretetet, amire vágyunk. Bele van kódolva tehát a kudarc. Amit azonban mi is előidézünk! De hogyan?

Úgy, hogy az elhagyás legkisebb jelére is, amikor például párunk elmegy a haverjaival bulizni vagy egyszerűen csak nem akarja velünk tölteni a szerda estét, mi úgy reagálunk, mintha újra 5 évesek lennénk: iszonyú fájdalommal, haraggal, szomorúsággal vagy sértődöttséggel (attól függően, hogy mi volt gyermekkorunkban a „megengedett” érzés). Minél nagyobb stresszt élünk át ilyenkor, annál valószínűbb, hogy azok a fizikai reakciók, érzések és gondolatok aktiválódnak, amiket régről hozunk.

Tehát nem a jelen szituációra reagálunk (az itt és most-ra), hogy párunk a kollégáival sörözik, hanem arra, hogy például anyánk sokszor nem volt érzelmileg elérhető, és amióta az eszünket tudjuk, ismerős a félelem, hogy el fognak hagyni. Így az egész életünk egy küzdelemmé válik ezért a szeretetért.

Viszont könnyen meglehet, hogy ha párunk minden alkalommal, amikor elmegy, óriási duzzogást, könnyáradatot vagy ordibálást kap a képébe, akkor bizony valóban sikerül beteljesítenünk a gyerekkori sorskönyvet („engem senki nem szeret”, „engem mindenki elhagy”), és előbb-utóbb elhagy minket. Vagy sikerül ugyan összeszorítani a fogunkat éveken vagy évtizedeken át ilyen helyzetekben, de közben boldogtalanok vagyunk, és azt éljük meg, hogy magányosak vagyunk a kapcsolatunkban: így is sikerülhet előállítani a sorskönyvet.

Ha már elég sokat figyeltük magunkat, könnyen megállapíthatjuk, hogy mikor „léptünk be a sorkönyvbe”, mikor produkálunk sorskönyvi magatartást, mikor váltunk "elhagyott gyermeki" énállapotra. Ilyenkor érdemes inkább megpróbálni felnőttből reagálnunk, és kellemes estét kívánni a párunknak. Aztán pedig elgondolkodnunk, hogy minek is szól ez a mérhetetlen fájdalom!

Egy másik tipikus példa a sértődés. Ha valakit sokat kritizáltak gyermekként, akkor rögzül benne egy „csökkentértékűségi séma”, hogy ő nem elég jó. Sokszor ez nem tudatos, és csak az élet bizonyos területein jön elő, például csak szakmai vagy csak magánéleti környezetben. Ekkor a kritika legenyhébb formájára is azzal a sértődéssel és megbántottsággal reagálunk, mint amikor 6 évesen letorkolltak minket, mert leejtettük a tányért. Ekkor a "duzzogó gyermeki" énállapotunk kerekedik felül bennünk. És ha a legdestruktívabb lelki jelenséget kellene megneveznem: az a sértődés!